Nem készültem művésznek, és nem készültem filozófusnak sem.
Gyógyszerészként indultam el, és hosszú éveken át azt hittem, hogy a világ legfontosabb dolgai mérhetők, rendszerezhetők és pontosan leírhatók. Az évek azonban megtanítottak arra, hogy vannak kérdések, amelyekre a pontosság önmagában nem elég.
Egy idő után egyre jobban érdekelt az, ami a számokon és tényeken túl marad.
Ezért kezdtem fényképezni.
Nem azért, hogy különleges dolgokat mutassak meg, hanem azért, hogy jobban lássam az egyszerűeket. Egy arcot. Egy téli délutánt. Egy fénycsíkot a falon. Olyan pillanatokat, amelyek többnyire észrevétlenül múlnak el mellettünk.
Később írni kezdtem. Először csak rövid mondatokat magamnak. Olyan gondolatokat, amelyek nem akartak elsietni. Akkor még nem tudtam, hogy ezekből egyszer filozófia lesz.
Ma is úgy érzem, hogy minden alkotás ugyanabból a kérdésből születik:
Mitől válik egy pillanat fontossá?
Miért marad velünk egy emlék?
Miért érint meg bennünket egy kép, egy mondat vagy egy fény, miközben ezernyi másik nyomtalanul eltűnik?
A művészet számomra nem önkifejezés.
Sokkal inkább figyelem.
Kísérlet arra, hogy közelebb kerüljek ahhoz a csendhez, amely a dolgok mögött rejtőzik.
Nem hiszem, hogy a művészetnek hangosnak kell lennie. Nem hiszem, hogy minden kérdésre választ kell adnia. A legjobb képek és a legjobb szövegek számomra azok, amelyek teret hagynak a szemlélőnek.
A szépséget sem esztétikai kategóriának tekintem.
A szépség számomra annak a pillanata, amikor egy rövid időre megszűnik a távolság közöttünk és a világ között.
Talán ezért lett a csend a Szigetingy Filozófia egyik központi fogalma.
A csendben nincs semmi látványos.
De ott halljuk meg önmagunkat.
Ha van hitvallásom, talán ennyi:
Nem új világokat szeretnék kitalálni.
Szeretném észrevenni azt, ami mindig is itt volt körülöttünk.
A fényt.
A törékenységet.
Az emlékezetet.
Az emberi közelséget.
És azt a néhány ritka pillanatot, amikor otthon érezzük magunkat a világban.
Németh György
A Szigetingy Filozófia szerzője | Szingy Galéria Budapest
