Egy átlagos márciusi reggelen, amikor az időjárás novemberi ködös szemerkélős jelmezbe bújt, végeláthatatlannak tűnő kocsisorban araszolgattam a város felé. A sors egy irigyelt megbízható márka húsz-huszonöt éves gázolajosát dobta elém, mely kipufogásban simán verte a BKV legrégebbi buszait. Szellőzés ablak bezár, így a pára szinte azonnal győz. Bűz vagy pára? Inkább csel, forgalom szegény mellékutcába be. Az ablakok résre - friss levegő - pára el. Más érzés. Hirtelen az idilli állapotnak vége szakad, rendőri karjelzés: álljak félre. Egy csinos lófarkas rendőrnő és egy kerek cipóképű rendőr mosolytalan arca mered rám gépjármű ellenőrzés címszóval. Fiatalok mindketten, közelebb a húszhoz, mint a harminchoz. A rendőrnő, ha mosolyogna akár egy rendőri prospektus címoldalán is megállná a helyét, a rendőr meg Toldi Miklós is lehetne egy népszínműben. Szerencsére egyszerű jogkövetőként, csak négy-öt évente kerülök ilyesmibe, de azért enyhén gondterhelté válok, nincs tapasztalatom ezekben a helyzetekben. Erőltetetten mosolygok, a gyakran változó szabályok dzsungelében nem vagyok naprakész, mi is kell az autóba, plusz kötszer vagy ragtapasz, vagy valami más. Közben az irataim kiállják az ellenőrzés próbáját, még gyenge mosolyt is kapok a fiatal pártól a figyelmeztetés mellé: a forgalmi engedély műanyag tartójában ne tároljak pénzt. A megúszók udvariasságával elköszönök, közben egy tizenöt-húsz éve nem hallott dal emléke buggyan föl bennem, egy rendőrnőről szólt de, hogy csinos és lófarkas volt-e vagy csak a zenész szerelme erre már nem tudtam visszaemlékezni…