„Az ősz egy második tavasz, amikor minden levél virággá változik.” Albert Camus

(Peder Mørk Mønsted: Charlottenlund Forest, 1908)

Ősszel megjelenik az életünkben a Tűz és a Bor… az erdők, az avar leheletét szinte érezni…

Azt hiszem az ősz inkább egy lelkiállapot, mint egy évszak… és lehet, hogy nem is a vége, hanem a kezdete valaminek…

www.facebook.com/nemethgyblog/photos

Ma… kabát nélkül a szeptember végi napsütésben…

Reggel az ablakban nézelődve valahogy éreztem, a párás-ködös táj nagy árnyékait és erős fénytöréseit figyelve, a mai nap egy olyan nap lesz, amilyenre mindig gondolok a szeptember szó hallatán…

Ez az érzés/gondolat a friss forró kávé illatával, ízével keveredett és elhatározássá érlelte bennem: ebéd után irány az erdő.

A szeptember végi erdő… a mézszínű napsütésben az aranyló fák és a pöffeszkedő gombák erős illata a pompás őszi erdő díszleteivel… lélegzetelállító…

Mire tanított a munkanélküliség… az első hetekben semmi furcsa, mintha szabadságon lennék. Majd néhány hét sok ambícióval megtöltött álláskeresés, de valahogy sehol semmi. Azután, jön egy dühös lázadási periódus, hogy a világ igazságtalan, ez még megspékelve a belső kohézió hiányával talán ez a mélypont. A közömbösség néhány napja után fordulat: az élet egésze szőröstül-bőröstül bizalmat érdemel! Gyerünk, húzzunk bele érzés! Persze pénzügyileg lefelé csúszás egy olyan szegénykedési irányba, ami alapjában nem fárasztó, eleinte inkább még kíváncsivá tevő. A sok megvásárolható felesleges termék - korábban, amikor pénzem volt ilyesmire is gyakran költöttem - elkerülésére, a fogyasztás minimalizálására egyfajta egyéni erőpróbára szoktatás ideje ez. Igazából ez nem nyomor, mert alapvetően nem hiányzik semmi, persze közben meg valahogy minden hiányzik…

De nem szabad elkedvetlenedni a lehető legkevesebbre szabott személyes kiadások megtervezésétől, hanem a fogyasztási szokások újraértékelését érdemes és kell megcsinálni. Majd: miután minden lehetőség bennünk van, ha eléggé akarunk meg egy kis kegyelem is besegít, rengeteg munka és élmény vár még, főleg úgy, hogy a munkanélküliség csak megedzett…

Aki budapesti úti céljait rendszerint autóval próbálja elérni, majd egyszer csak az élet metró, villamos, troli vagy autóbuszra tessékeli át, ne búslakodjon, cserébe rengeteg új élménnyel gazdagodhat... A kényelmes, fűtött, kedvenc zenével telített autó sofőrüléséből, gyakran csak az autózás tetemes költségeit kalkuláljuk. A dugóban araszolás örökké felelősségteljes figyelmet igénylő ideges nyugtalanságát, mert ez nem mérhető pénzben, nem számoljuk. De költség ez is, csak majd később fizetjük. A tömegközlekedés gyengeségeit, lepukkantságait ismerem. Mégis ha nem lakunk kirívóan ellátatlan területen és "állami cégautónk" sincs, a tömegközlekedés egy-két próbát megér. Veszíteni nem fogunk, most azt gondolom, null-szaldós üzlet ez...

Még kezdő tömegközlekedőként a gondolatok szabad elkalandozásának lehetősége, az emberek, az események, a helyzetek megfigyelése - egyelőre - kárpótol, az autózás nyújtotta kényelemért cserébe. Az autózás szűkebb halmazú, de feszültségekkel dúsítottabb ingervilágát becseréltem a tömegközlekedés várakozós, szemlélődős, együtt zötykölődős feszültségszegényebb hangulatára. És lám, már az első nap a metrón, egy huszonéves mosolytalan nyurga lány ült le velem szemben. Egy kis ideig néztem a magas, vékony lányt, próbáltam megfejteni a mosolytalansága titkát. Az a fajta lány volt, akiről érezni lehet, hogy sokkal több báj, szépség rejtőzik benne, mint amennyit most megmutat. Pár megállóval később felszállt egy címlaplány anyuka füléhez nőtt telefonnal és egy kétéves körüli kisfiúval. A nyurga lány mellé huppantak. Az izgő-mozgó törődést igénylő kisfiú lecsendesítésében, a kifogástalanul kinéző telefonáló anyuka egyszerre csak eredményes lett.  De velük szemben ülve láttam, a lecsendesítés sikere nem az anya érdeme, hanem a kisfiúval intenzív mosoly kapcsolatba kerülő nyurga lányé. Az öt-hat percig tartó kölcsönös érdeklődő kapcsolatban, a kisfiú csendben, nyugalomban maradt, míg a lány mosolyában az érdeklődés, a báj és a szépség fokozatai próbáltak csúcsokat dönteni. Azután egyszer csak az anyuka a kisfiúval felállt és sietve elindultak az ajtó felé. Az anyuka észre sem vette a kisfiú szomorú búcsúját a lánytól. Néhány perc elteltével az új felszállók már csak a mosolytalan „régi” nyurga lányt láthatták. Majd én is kiszálltam a metró kocsiból. „Éreztem, hogy gyönyörű ez a lány” gondoltam az előre megmondók elégedettségével, miközben a mozgólépcsőn állva dacoltam az orkán erejű széllel.  Azután még egy piros malacos magyar népmese halvány emléke is felrémlett bennem. Bár a mese is egy lány káprázatossá válásáról szólt, mégis ez most más, nem mese mindössze a mai valóság egyszerűbb pillanatkép története volt...

Egy átlagos márciusi reggelen, amikor az időjárás novemberi ködös szemerkélős jelmezbe bújt, végeláthatatlannak tűnő kocsisorban araszolgattam a város felé. A sors egy irigyelt megbízható márka húsz-huszonöt éves gázolajosát dobta elém, mely kipufogásban simán verte a BKV legrégebbi buszait. Szellőzés ablak bezár, így a pára szinte azonnal győz. Bűz vagy pára? Inkább csel, forgalom szegény mellékutcába be. Az ablakok résre - friss levegő - pára el. Más érzés. Hirtelen az idilli állapotnak vége szakad, rendőri karjelzés: álljak félre. Egy csinos lófarkas rendőrnő és egy kerek cipóképű rendőr mosolytalan arca mered rám gépjármű ellenőrzés címszóval. Fiatalok mindketten, közelebb a húszhoz, mint a harminchoz. A rendőrnő, ha mosolyogna akár egy rendőri prospektus címoldalán is megállná a helyét, a rendőr meg Toldi Miklós is lehetne egy népszínműben. Szerencsére egyszerű jogkövetőként, csak négy-öt évente kerülök ilyesmibe, de azért enyhén gondterhelté válok, nincs tapasztalatom ezekben a helyzetekben. Erőltetetten mosolygok, a gyakran változó szabályok dzsungelében nem vagyok naprakész, mi is kell az autóba, plusz kötszer vagy ragtapasz, vagy valami más. Közben az irataim kiállják az ellenőrzés próbáját, még gyenge mosolyt is kapok a fiatal pártól a figyelmeztetés mellé: a forgalmi engedély műanyag tartójában ne tároljak pénzt. A megúszók udvariasságával elköszönök, közben egy tizenöt-húsz éve nem hallott dal emléke buggyan föl bennem, egy rendőrnőről szólt de, hogy csinos és lófarkas volt-e vagy csak a zenész szerelme erre már nem tudtam visszaemlékezni…

Ritkán, de előfordul, hogy az ember egy cselekmény ismétlődésének pillanatát éli meg a jelenben… Nemcsak azt érezzük, hogy jártunk már ott ahol éppen tartózkodunk (egyszer már jártam itt érzés), ugyanígy, ugyanolyan feltétek mellett (persze soha sem jártunk ott), hanem az elkezdődött cselekménynek is már részesei voltunk. Ez a cselekmény ismétlődésének pillanata, ennek megélése, a szavak, amelyeket ki kell mondani, már kimondtuk, a mozdulatot, amit végre kell hajtanunk, már végrehajtottuk (meg van a mozdulat emléke) hihetetlen élmény. A déja vu (franciául: „már láttam”) párszor megtörtént velem, elképesztő volt, mint egy rövidzárlat. A déja vu-t, a tudósok szerint az emlékezet pillanatnyi zavara okozza. Néha az ok, hogy az egyik szemből néhány ezredmásodperccel előbb érkezik a látott kép az agyba, mint a másikból. Néha, az agy információfeldolgozási szinkronicitásáról, ennek sajátosságairól, eltéréseiről beszélnek. Ki tudja? Mindenesetre sajnálnám, ha csak ennyi, egy paramnéziás jelenség lenne a déja vu…

Így ötven-hatvan között a világ már kevésbé érdekel, de viszonyom a világhoz az egyre jobban! Miközben az élet hátralévő feladatait már nem nagyon lehet halogatni, foglalkoztat a kérdés, hogyan éljek? Nagyon gyorsan sietve, mindent habzsolva, teletömve az életet, vagy egészen lassan, minden fölöslegest, mellékest elhagyva nagy nyugalomban, javítgatva, foltozgatva, kívül-belül kissé lerongyosodva éljek-e? Nem könnyű kérdés és a válaszhoz az ember többnyire egyedül marad… - Németh György – Egy gyógyszerész feljegyzései

Az ember mostanában, amikor már elég sokat tud a betegségekről hajlamos figyelmen kívül hagyni: a betegség cselekmény, melynek belső törvényét alig lehet befolyásolni. Gyógyszerek vannak, gyógyítás néha van, néha nincs, de gyógyulás sokszor előfordul. Az ember viszonya a betegséghez és a halálhoz egyelőre titok marad. A mai embert szorítja, nyomja a halállal való szembenézés. Nem is elsősorban a fizikai megsemmisülés, hanem az értelem elvesztésének tudata nyomasztó. A halál egy vesztes állapot, mert - valószínűleg - senki sem tudja biológiai életének lehetséges teljességét megélni. Az ember azt érzi, a halál egy rettenetes korlát, mert nagyon sok mindent itt kell hagynia még. De nincs joga az embernek a halál ellen tiltakozni, mert a természet mit is kezdene egy végtelenbe élő, sarjadzó emberiséggel? Amit emberként követelhetünk a természettől az az irgalmas (gyors, fájdalommentes) halál. - Németh György – Egy gyógyszerész feljegyzései

A Budapest közeli faluból Bp.-re szerettem volna menni, dolgom volt… igaz nem égbe kiáltóan fontos, egyszerűbb elintézni való. De a rossz Bp.-i levegő a szmog (a szerencsétlen időjárási helyzet miatt) bosszantott, hezitáltam az induláson. Érdekes, ahogyan a mindennapok emberi helyzeteit, terveit, befolyásolja, az időjárás… a környezetünk időjárása, a világhoz való viszonyukat gyakran megszabja, legalább annyira, mint valamilyen gond vagy betegség, netán nyomorúság. Mit tehetünk: igazodjunk az időjáráshoz is… ne akarjunk hangulatainknak tökéletes idomárai lenni, képtelenek vagyunk minden időjárási helyzetet uralni… az erőlködéssel csak nevetségessé válunk… amúgy meg a vihar (szmog), másnap reggelre többnyire elvonul… így is lett: másnap, a kevésbé szmogos levegőben útnak indultam és intézkedtem.

Ha önzők vagyunk, képtelenek leszünk megismerni egymást, figyelni egymásra és törődni egymással. Az egymásra való odafigyelés és szeretet az a lehetőség, amely élteti, életben tartja a kisebb-nagyobb emberi közösségeket és ez, az egész társadalmunknak is létfontosságú alapja. A gazdasági egymásrautaltság, a történelmi összetartozás, társadalmi, politikai erők mind fontosak, de szeretet és törődés nélkül nincs, és nem is maradhat fenn egy közösség. Egyetlen társadalom sem képes működni szétszakított és elidegenedett egyének összességeként. Persze szeretni nem lehet általában, elvontan és elméletben, hanem, csak konkrétan, itt és most. A szeretet köreiből kialakuló szolidaritás, képes lesz összetartani a társadalmat, és valódi közösséget kovácsolhat az emberekből… úgyhogy van feladat 2014-re!

A művészet és a hatalom viszonya különleges… a hatalom csaknem tehetetlen a művészek beleegyezése és helyeslése nélkül, az emberek bizalma csak akkor föltétlen és odaadó, ha a művészek, a „szellem képviselői” a maguk művészi módján a maguk tekintélyével hitelesítik az éppen aktuális hatalmi rendszert… hogy jó ez a hatalom érdemes és kell érte áldozatot hozni.  Ezért az éppen aktuális hatalom minden formában, csábítások vagy fenyegetések alakjában mindent elkövet, hogy a művészek, a „szellemi emberek” jóváhagyását megkapja… persze jó tudni, amikor a művész beáll a hatalom zászlaja alá, az emberek szemében többnyire értékét és hitelét veszti…

Szabadság nélkül nem érdemes élni… De tudni kell, hogy a szabadságot kívülről nem lehet kapni. A szabadság az önként vállalt, jogosnak elismert kötelességek összessége… Minden más nem szabadság, hanem önzés és kapzsi túlzás…

Csodák és csodák között élni. Az ember néha milyen vak, hogy nem látja, és nem érzékeli a csodákat minden pillanatban. Az összefüggések csodáit, a rendezettség csodáit és az ismétlődések csodáit. Meg az emberek, tárgyak és helyzetek csodáit melyek hozzátartoznak az emberhez egy csodálatos rend és rendszer szerint. De időnként van egy pillanat a csodán belül, ahol Isten egyedül hagy bennünket és reánk bízza a döntést: ez az ember felelősségének pillanata, és ez a felelősség tölti meg értelemmel az emberi életet… - Németh György – Egy gyógyszerész feljegyzései (Kép: Cornelis Engebrechtsz - Triptych with the Crucifixion, 1520 (National Gallery in Prague))